Ez előző Panorámafutásomról itt olvashatsz. Leírtam neked, hogy miért mentem, hogy mit éreztem közben. Azóta sok víz lefolyt a Dunán szó szerint és velem is sok minden történt. Bár nem a történtek miatt, hanem azért, mert imádom a Dunkakanyart neveztem azonnal a zebegényi futásra, ahogy megláttam a lehetőséget!
A futás előtt két héttel éppen Balatonon nyaraltunk, és a balatoni kerékpár út a másik kedvenc futószakaszom. Úgy döntöttem, hogy a nyaralás alatt szakítok időt arra, hogy leteszteljem magam a verseny előtt. Ez nekem kell! Kell, hogy tudjam, hogy meg tudom csinálni. Először ezzel kezdeném, nem leszek hosszú ígérem, csak címszavakban.
Táv 23 km – hőmérséklet 36fok – napszak: dél – hangulatom az elején: bakker most krepált be a fülhallgatóm, hangulatom a közepén: – keresnem kell egy mosdót, megsülök, nem igaz, hogy itt nincs árnyék, innom kell – hangulatom a végén: – adjatok egy cukros kólát, mert össze fogok esni!
Szóval úton útfélen megálltam és büfékben kértem vizet és kéreckedtem be a mosdóba mosakodni. Megcsináltam, nagyon büszke voltam magamra, és tudtam, hogy Zebegény ennél rosszabb nem lehet, csak két kilométerrel hosszabb.
Augusztus 20-tól szuper jó lehűlés jött, egész héten hűvös volt és kellemes időjárás, de mi történt szombat délelőttre kemény 34fok lett. Azzal vígasztaltam magam, hogy délután 5-kor lesz rajt, és tudom, hogy este 7 után már nagyon kellemes idő van, mert akkor szokott lenni a zsírfaló edzés szabadtéren.
Rajt 17.00 -kor, még meleg van, de a Duna partján a szellő, a sok-sok fa, biztos árnyékol majd. Az első 8 és fél kilométeren sütött a nap végig, nem volt egy szemernyi árnyék sem. Azonban valóban 2 kilométerenként volt egy frissítő pont. Szuper jó szervezésnek köszönhetően vizet és isotóniás italt kínáltak, volt még banán, alma és szilva is. Egy ponton legalább 8-an dolgoztak, köztük zebegényi, nagymarosi gyerekek is. Volt lehetőség mosakodni is, és több frissítő ponton párkapuval vártak. Slaggal megoldották, de nagyon jól esett!
Az első 8,5 km után Nagymaroson volt a fordítópont, innen mentünk visszafelé az emelkedőn Zebegény felé, a nap már ment lefelé, de azért érezhető volt. A kompressziós zoknimat legyűrtem, mert már minden felületemen próbáltam levegőt venni. Igen, ez így sokkal jobb volt. Közben anyukámnak integettem képzeletben odaát Visegrádra, aki a gerincműtétje után regenerálódik.
Zebegénybe visszaérve már láttam, hogy a nagyobbik fiam vár az útszélén, kezét megfogva futottunk együtt néhány métert és mentem tovább. Ezen a részen ért véget a 17km-es futás. Sokan voltak, akik erre a szakaszra neveztek. Szerintem a legtöbben. Akik a 25km-t vállalták, azoknak folytatódott a futás Szob irányába. Mondták, de nem hittem, hogy egy dimbes-dombos szakasz jön. Aztak…a, tényleg! Az itt a végén, amikor azt gondolod, hogy most már csak 8 kilométert kell lefutnom és vége, és már két órája futok, akkor jött az emelkedőn föl és dombról le. Egyik sem jó, a dombról le sem, mert már fáj, minden fáj. Lefelé is óvatosan kell futni, mert könnyen rámehet a térded. Azt hittem sose érek a fordítóhoz. De, igen! Hurrá, egy újabb párakapu is várt és még 4 kilométer vissza. Na, ezt már számoltam, minden egyes méterét! Életem első félmaratonját is itt futottam Nagymaros-Zebegény-Nagymaros útvonalon, az is szuper jó volt, igazi kihívás, de itt az a félmaraton utáni még 4 kilométer kegyetlen.
A Veresi Futókörből ketten jöttek erre a mai Panorámafutásra. Timivel nem igazán találkoztam útközben, Zolival igen. A nagymarosi fordítónál jött velem szembe, előttem volt másfél-két kilométerrel, a szobi fordítónál találkoztunk össze, beértem őt. De olvastam a beszámolóját, nagyon küzdött egy sérüléssel, a meleggel, a fejfájással, de nem adta fel, pedig megfordult a fejében. Ő ment előttem végig az utolsó 4 kilométerben. Láttam, hogy nem gyors, néha bele is sétált, de nem értem utól. Szinte cammogtam, csúsztam az utolsó két kilométeren. Az aszfaltra fel voltak festve a számok, hogy hol tartunk. Az utolsó kilométer előtt volt még egy rendező, aki mindenkit bíztatva mondta, hogy még egy kilométer. Az volt a leghosszabb. Az útmenti padokon olyan futók, akik már beértek mondták, hogy már csak a kanyarig kell kibírni, aztán ott a cél.
És jött a kanyar! Jött a nagy fiam, és jött a kisebbik is. Istenem, ezt ott akkor fel sem fogtam, csak most, ahogy írom libabőrös vagyok tőle. Tudjátok mennyire akartam egyszer egy olyan futáson részt venni, ahol a gyerekeim kezét fogva futhatok be a célba. És tessék, meg van! Megcsináltam! Annyit mondtam a végén, hogy ez nagyon fájt! Annyira fájt, hogy nyújtani is alig tudtam, ittam és ettem banánt, de a nyújtást csak 15-20 perc múlva tudtam megkezdeni.
Ez a futásom egy emlékfutás nagybátyámnak Lacinak, aki dunai hajósként a Dunában élte utolsó perceit, nagybátyámnak Pistának, akit a Dunába búcsúztattunk el, hiszen dunai hajós családban nevelkedett, Gönyü volt a szíve csücske, végül, de nem utolsó sorban édesapámnak, akit élete a Dunához kötött és hajósként élte életét. Ez az a három ember az életemben, akiket nagyon szerettem, nem véletlen, hogy én is ennyire kötődöm a Dunaparthoz.
Imádom a Panorámafutást, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha dimbes-dombos, akkor is, ha esik, ha fúj, ha forróság van!
Panorámafutás Zebegény
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése