Pintér Ibolya, egy fiatal, 21 éves lány, az anyukája lehetnék… Vele hozott össze a sors a Nézőpont Váltó Egyesület díjkiosztóján. Egy asztalhoz ültünk és beszélgetni kezdtünk. Kiderült róla, hogy az elmúlt másfél évben min ment keresztül, hogy győzte le a depresszióját, az élethez való hozzáállását. Egyetlen kívánsága van, nekem ott akkor elmondta. Nagyon hasonlóak vagyunk, hasonlóan gondolkodunk, ezért érzem őt magamhoz közel és osztom meg veletek történetét.
A lélek megbetegíti a testet. Soha nem gondoltam volna, hogy fiatalon is ennyi megpróbáltatás érheti az embert. 21 éves vagyok, gyógyulófélben.
18 éves koromig Szolnokon éltem édesanyámmal és édesapámmal. Felköltöztem egyedül Budapestre egy albérletbe, hogy tovább tanuljak. Nagymamámat elveszítettem 2014. február 23-án, amely nagy fájdalmat okozott, de tudtam, hogy fel kell állnom. 2015. február 23-án (napra pontosan egy évvel mamám halála után) édesapámat is elveszítettem. Depresszióba estem, szorongtam. 
A lélek megbetegíti a testet? Valóban. A problémáimat magamba fojtottam… Egy gyulladt gócot találtak az ínyemben, amelyet meg kellett műteni, mert könnyen szájüregi rákká alakulhatott volna. Ezután jött a vesebetegség, melyet fél éves antibiotikumos kezeléssel szüntettek meg. 50 kiló voltam, 10 kilót lefogytam. Nem foglalkoztam a rendszeres étkezéssel, testmozgással. A depresszióm egyre eluralkodott rajtam. A vesebetegségem húgyhólyagbetegséggé alakult, kínzó fájdalmaim voltak. Nem ittam elegendő folyadékot.
Eközben a tanulmányaim folytak, dolgoznom kellett, a párom viszont végig kitartott mellettem. Túléltem a 20. születésnapomat, az első karácsonyomat édesapám nélkül. 2016-ban a depresszióm átcsapott pánikbetegségbe. Esténként halálfélelmem volt, a szívem majd’ kiugrott a helyéből. Az orvosok antidepresszánsokat, nyugtatót adtak, melyekre szép lassan rá is szoktam. Jött a következő hír: nagypapám 2016. április 23-án elhunyt.., Ez a pont volt, ami hatalmas fordulópontot hozott az életembe.
Nagypapám halála előtt egy nappal bent voltam nála a kórházban. Csak ennyit mondott: „Édesapád nem így akar látni.” Lefogyva, betegen, szomorúan… És igaza volt. Ekkor önerőből egy új életet alakítottam ki. Jelentkeztem egyetemre, elhelyezkedtem egy nagyon jó munkahelyen, amiért megküzdöttem. Időm nagy részében tanulok, dolgozom, kirándulok a párommal. A barátaim is nagyon sokat segítettek abban, hogy elinduljak a gyógyulás útján. Pedig makacs ember vagyok, betonerős gondolatokkal, amelyektől nem tágítok.
Teljesen átreformáltam az életem. Személyiségfejlesztéssel is foglalkozom, napjaimat a mosolygás határozza meg. Egészséges ételeket készítek. Sok gyümölcsöt, zöldséget, paleo ételeket fogyasztok. 2-3 liter folyadékot megiszok, amely főként gyógytea és víz. Orvosi eredményeim is javulnak. Pánikbetegségem nem jelentkezik, a vesém gyógyul. Édesanyámat is kirángattam ebből a helyzetből. Mára már együtt állítjuk össze a menüt.
Új életcélt határoztam meg: az életem végén csak annyit szeretnék, ha édesapámmal találkozok fent a mennyekben, akkor csak annyit mondjon: „Büszke vagyok rád!” Úgy érzem, jó úton haladok!
És, hogy mi a közös?
Nagymamámhoz ragaszkodtam pici korom óta, borzasztóan hiányzik, pedig már több, mint 10 éve elveszítettem. Édesapám elveszítése még nincs egy éve. De nincs nap, hogy ne gondoljak arra, hogy apa most azt kiabálja ide le nekem, hogy “Büszke vagyok rád kislányom!” Remélem Ibi is érzi, hogy apukája nagyon büszke rá!
Pintér Ibolya életmódváltása - Nézőpontváló
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése