Panorámafutás 2017. április 2.
Előzmény: Életem első futása sok-sok évvel ezelőtt… de úgy normálisan elkezdett futásaimat már két gyerekes anyaként kezdtem meg. Erről bővebben ITT olvashatsz, ugyanis, akkor a fogyás, az életmód váltás volt az elsődleges szempont. Akkor 4 év alatt nagyon szép eredményt értem el. Rendszeres olvasóim ezt a történetet már nagyon jól ismerik, ha te még nem ismered, akkor ITT megteheted.
Azóta: gyúrogatok, futogatok, elvagyok… különösebb cél nélkül. A formamegtartás, a többiek motiválása igen, de úgy kell nekem egy saját cél, egy olyan, ahol meg kell küzdenem, ahol érzem azt, hogy túllépek valamin, amikor azt mondhatom, hogy erre készültem, hogy ez most igen, nagyon ott lesz! Kellett valami, ami miatt ez az egész egy KELL-motivációvá válik nálam.
Amikor megláttam a panorámafutás eseményét a Facebookon, úgy döntöttem, hogy ez, az, amit meg KELL futnom! Mi volt az a pont, amitől ez KELL-motiváció lett? Az édesapám! Az apukám, aki dunai hajósként élte le életét. Apukám, aki mindig nagyon büszke volt rám! Apukám, akivel még tinédzser koromban is büszkén kézen fogva sétáltam. Apukám, akit a fentiek megkíméltek a szenvedéstől, aki elment 10 nap gyengélkedés után. Apukám, aki az én csodálatos anyukámat három gyönyörű lánnyal ajándékozta meg. Apukám, aki nagyon szeretett volna fiú gyereket, de unokákban megkapta. Lett neki a három lányától négy fiú unokája és egy még gyönyörűbb kislány unokája.
Apukám, aki az utolsó éveit úgy élhette le, hogy mindig valamelyik unokája mosolya és zsivaja körülvette. Apukám, aki egy csodálatos, okos ember volt! A dunai panorámát elnézve a Dunakanyarban megértettem így őt utólag, hogy miért imádta a hajós életet! Azért, mert ez a környék, ez a látvány megnyugtat. Valószínűleg őt is megnyugtatta. Apukám, aki most már az örök nyugalom vizén utazik, nagyon büszke lenne rám most is.
Mióta ő nincs, azóta rengeteg szépséges dolog történt velem. A Nézőpontváltó Egyesület Női különdíjazott életmódváltója lettem, akik a rák ellen küzdenek, és motiválnak rengeteg ember a sikertörténeteikkel, programjaikkal. (apukám is rákban ment el). A Hétköznapi Bajnokok játékban a szakmai zsűri véleménye alapján a második helyen végeztem. Minden egyes elismeréskor első gondolatom az volt, hogy apa ennek mennyire örülne.
A panorámafutás előtti három hónap – izomgyulladás, izomgyulladás, túledzettségi állapotok, vállizom gyulladás … minden, ami ilyenkor pont nem hiányzik az embernek. Pihentetés! Kenegetés! Masszírozás! Ennyit csinálhattam, azt, hogy fussak, felejtsem el. Mivel a munkám megköveteli a jó kondit és mivel csoportos órákat tartok, amiken én is részt veszek, jött az, hogy nem is tudtam órákat tartani, annyira fájt a lábam.
A panorámafutás előtti két hét – jobb a lábam, futok, lassan emelem a távot. Az időt nem nézem, nem számít, csak, az, hogy jó lábbal el tudjak menni és meg tudjam csinálni. Köszönöm Csizmaziza László manuálterapeutának a segítséget, és Hunyadi Erzsébetnek a masszázst, az ő kezük és jó tanácsaik nélkül nem tudtam volna az utolsó két hétben sem futni. Éreztem, hogy menni fog.
A panorámafutás 21 kilométere
Előző napi egészséges ételekkel feltankolás oké, bár estére úgy érzem magam, hogy szétpukkadok.
Reggeli másnap, semmi étvágyam, enni pedig muszáj! Két NoCarb fánk, DW áfonya lekvárral, kávé. Indulás, jön értem a futótársam, aki huszonakárhány éve padtársam volt a szakközépiskolában, és minden tesi órát ellógtunk, dohányoztunk együtt. Mostanra példakép előttem. Miért? Na, ezt olvasd el ITT. Parkolás sima ügy, rajtszámátvétel sima ügy, toilett akadt bőven, nem volt gond. Jó a szervezés. Megkerestük a fotós-futó-társunkat is. Kicsit tartottam tőle, hogy Zoli gyors és nem fogom bírni mellette az iramot, de nagyon jól futottunk együtt. Jó ritmusban.
Ő néha előre ment és fotózott minket, ahogy Sziszivel futunk. Az első 8 kilométer sima ügy, tényleg semmi extra, átlagunk 6.30 idővel kényelmes, végig beszélgetve nagyon jól mentünk. Ennél többet nem is akartunk. Féltettem a lábam, de tudtam, hogy nem gondolhatok erre, hiszen bevonzom simán a fájdalmat. Eljött a csúcs! Szó szerint a csúcs! Az emelkedő! Én, komolyan mondom, nem tudtam, hogy 500méter ilyen hosszú. Hiába futottam itthon Berkenye utcát, Revetek utcát… Ilyen emelkedő csak itt van! Először még ritmusos hosszú futólépésekkel, ahogy azt egy katona ismerősömtől tanultam pár éve ment is a talaj alattam. De valahogy véget ért ez az emelkedő és jött egy még nagyobb emelkedő kb 50méteren át. Azt a ku…a, konkrétan! Na, itt jött az erőltetett menet stílus! Még így is, végig az emelkedőn előztem, előztem, előztem! Egy állat vagyok!
Tényleg, magam sem hittem volna. Akik jöttek lefelé nagyon fáradtnak néztek ki. Pedig a csúcson fent a pihenő, a fordító, a frissítő… Szilvit itt bevártuk, mert lemaradt az emelkedőn. Gyönyörű látvány! Ekkor értettem meg apukámat, amikor ide feljutottam. Ez olyan volt amikor ő ezer éve a Délszláv-háború idején hajózott lefelé a Dunán és otthon hallottam a rádióban, hogy az ő hajója kapott egy lövést. Szörnyű érzés volt, de bejelentkezett és minden rendben volt vele. Szóval ő akkor is hajózott, vitte a hajót, át a lövéseken, küzdött, de ment, a legénységgel, felelősséggel, hiszen ő volt a kapitány, mindenért ő felelt. De megcsinálta és újra csendes vizeken hajózott tovább, a gyönyörű, gyöngyöző vizen, ami megnyugtatta őt, és visszavárta újra, meg újra.
Bocsánat a kitérőért… Vissza oda, hogy megmászva az emelkedőt, jöhet a lejtő. A lejtő sokkal rosszabb volt, mint az emelkedő. Aki nem tud ilyen lejtőn futni, az könnyen sérülhet. Fékezned kell folyamatosan, apró, pici lépésekkel kell haladnod. Irány visszafelé, hiszen a felén már túl vagyunk.
Visszaúton Szilvit többször elveszítettük, de egy-egy frissítő pontnál megvártuk. Annyira belelendültük Zolival a futásba, hogy már 5.50-et futottunk, aztán szólt, hogy 5.40-et futunk. Az utolsó pár kilométeren 5.35 -ös tempónk is volt. A 19. kilométerben 5.00 alatt futottunk már. Hát így mentünk végig, miközben beszélgettünk, tehát a pulzusunkat sem viselte meg a távolság mögöttünk. Ami pedig előttünk volt még… az a pár száz méter, melynek az utolsó 50méterét sprinteltük és óriási ordítás közepette felemelt kézzel léptük át a cél vonalat.
Ekkor már kerestem a gyerekeimet a férjemet, akik vártak a célban. Sehol senki, nem látom őket. A cél után egyszer csak a nagyobbik fiam jött oda, nagyon büszkén, és már nyomta a kezembe a száraz-ruha-táskámat. Azt mondja: “Anya! Nagyon gyorsak vagytok! Az előbb láttam, hogy ott futsz és már mikor visszanéztem, már nem is láttalak titeket!”
Összességében? Nagyon szuper élmény volt! Kellemes futás!
Erős István barátom egyszer azt mondta, hogy a FUTÁS ÖRÖM LEGYEN! Hát ez az volt!
Szeretnéd, hogy segítsek? Online vagy személyes személyre szabott étrend és életmódtanácsadás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése